Sokféle életfelfogás van, számtalan filozófia, vallás, irányzat, bölcs mondások, megszívlelendő gondolatok. Fontosabbnál fontosabb elvek, erkölcsi tanok, iránymutatások, évezredes szokások. Illemszabályok, követendő viselkedési normák, “nagy” emberek életútja, mely példakánt állhat mások előtt. De mindezekben hol vagyunk mi? Ha egyet is értünk bizonyos szabályokkal, ha meg is érintenek némely bölcs idézetek, ha követünk is valamilyen vallást, ha igyekszünk is a spiritualitás valamely “irányzata” szerint élni – vajon van ránk, a viselkedésünkre igazi hatással? Ami elméletben szépnek és igaznak hangzik, azt tudjuk alkalmazni a mindennapokban?
Hiszen mit ér az egész, ha a magasztos gondolatok, fennkölt filozófiák megmaradnak a könyvekben, a szavak szintjén; mi pedig mit sem törődve az egyébként általunk követendőnek tartott elvekkel, igazságokkal, pont ezek ellenében cselekszünk? Jó fokmérője lehet lelki “fejlettségünknek”, ha nem csak az áhítat pillanataiban, a meditáció vagy egyéb “gyakorlat” által létrejött mély állapotban vagyunk nyitottak, megértőek, együttérzőek, elfogadóak, hanem egy hétköznapi szituációban, akár egy érzelmileg túlfűtött, kihívást jelentő pillanatban is. Ez persze sokkal nehezebb, mint megnyugodni abban a hitben, hogy én értem és átérzem a “jóságot”, az adott vallás, vagy bármilyen irányzat üzenetét, és a szeretet irányít utamon – de ha tényleg ezen elvek, a jóság és a szeretet útján szeretnénk járni, az munkával jár.
Szembenézni önmagunkkal, meglátni a hibáinkat, gyengeségeinket (hiszen mindenkinek vannak), és nem bíráskodni magunk fölött, hanem csak elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek (és persze nem is leszünk), és megerősíteni abbéli szándékunkat, hogy szeretnénk jobbak lenni, fejlődni. Elsősorban magunk miatt: nekünk kell akarnunk ezt, mert ez elvezet az egyre nyugodtabban élt élet felé; és persze ennek nem elhanyagolható hozadékaként másokkal is jót teszünk. Nem feltétlenül konkrét cselekedetekkel; hanem pusztán azzal, hogy amennyiben harmóniában vagyunk önmagunkkal, ha békésen fordulunk mindenki felé, akkor ezt ők is érzik. Lelassulnak, megállnak, kíváncsiak lesznek, felmerül bennük, hogy másképp is lehet.
A legmélyenszántóbb gondolat, a legtisztább vallási szokás sem ér semmit, ha nem ültetjük át sikeresen a saját képünkre formálva, önazonosan a mi mindennapi életünkre. Mert ami működhet egy barlangban, vagy egy csendes elvonuláson, az belső munka nélkül a városban, a “pörgésben”, a “mókuskerékben” nem fog. És persze ezektől sokan szabadulnának – de amíg ez csak egy menekülés, és vágyott hatása a nyugalom, a béke, addig ezek nem jöhetnek létre, mert nem a külső körülmények teremtik meg ezt az állapotot, hanem mi magunk. Mindenkinek a saját élete a példa arra, hogyan tudja alkalmazni az olvasott, hallott, esetleg már többször át is élt spirituális vagy egyéb életfilozófiát. Nem kell elkeseredni, ha még nem megy mindig, a lényeg, hogy akarjuk, és tegyünk is meg mindent, amit éppen tudunk. Figyeljük magunkat, mely szituációkban milyen érzelem, viselkedés, érzés jön fel bennünk. Mi lehet ezeknek az oka? Hogyan tudnánk változtatni rajta? Már csak a megfigyeléssel is rengeteget tehetünk a fejlődésért. És ha kitartóak vagyunk, mindenképpen lesz eredménye.
És akkor már nem lesz szükségünk ezer meg ezer bölcs gondolatra, ránk erőltetett illemszabályra, erkölcsre, bonyolult filozófiai magyarázatra, hiszen úgy élünk, ahogyan gondolkodunk; cselekedeteink, viselkedésünk belső világunk lenyomata lesz, és a saját példánk inspirálhat másokat is az őszinte szembenézésre és az egyszerű, tiszta, belülről élt életre.
Szöveg és fotó: Füzi