Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is –
hogy teljes szívünkből szeressünk téged és szüntelenül reád gondoljunk, hogy teljes lelkünkből mindig utánad sóvárogjunk, hogy teljes elménkből minden szándékunkat feléd irányozzuk és mindenben a te tiszteletedet keressük, s hogy végül minden erőnkből minden képességünket, lelkünk és testünk minden rezdülését a te szereteted szolgálatára fordítsuk és semmi másra; felebarátainkat úgy szeressük, mint önmagunkat, erőnkhöz képest iparkodjunk mindenkit szeretetedre gyullasztani, mások szerencséjén nem kevésbé örülni, mint a magunkén, szerencsétlenségükben pedig részvéttel lenni irántuk, és senkit meg nem bántani.
Assisi Szent Ferenc: A Miatyánk kifejtése
A ‘Miatyánk’ ima, amelyet Jézus Krisztus tanított követőinek, talán mindenki által ismert fenti sora többféleképpen értelmezhető. Az egyik gyönyörű példa erre Assisi Szent Ferenc teljes odaadásról tanúskodó “magyarázata”. A vallásos, Istent megszemélyesítő tanok értelmezésén túl, egy általánosabb, és talán sokrétűbb megközelítésben is érdemes foglalkozni a címben szereplő kéréssel.
Amennyiben átérezzük, és teljes szívünkből kívánjuk, hogy ‘legyen meg a te akaratod’, akkor világosnak kell lennie, hogy átadjuk magunkat. Átadjuk magunkat az univerzumot és minden életet “irányító”, elrendező erőnek, energiának, Istennek. Ez azt jelenti, hogy nem mi akarjuk irányítani, kontrollálni a saját életünket és mások életét, hanem rábízzuk magunkat az igazából megnevezhetetlennek. Hisszük és tudjuk, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell, minden úgy van, ahogyan lennie kell. Nem kérdőjelezzük meg folyamatosan a világ történéseit, az élet ilyen-olyan fordulatait, nem okolunk másokat és a “világot” a velünk megeső nehézségekért. Ha együtt tudunk mozogni, lélegezni, létezni ezzel az energiával, akkor pozitív dolgok fognak történni, a világot is más szemmel fogjuk látni. Míg ha ellenkezünk, ha mindent mi akarunk kézben tartani, csalódások és nehézségek végeláthatatlan sorozata vár ránk… Válasszunk!
Ehhez az önátadáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódik az elfogadás. Ha nem küzdünk minden ellen, ha nem hagyjuk az elmét folyamatosan (és persze általában negatívan) kommentálni az eseményeket, az élethelyzetünket, hanem szimplán elfogadjuk az adott pillanat “olyanságát” (azaz olyan, amilyen), megváltoztathatatlanságát, akkor rengeteg energiát szabadítunk fel, amelyet az elégedetlenség, ellenállás, sehová sem vezető reakciók helyett sokkal fontosabb és adott esetben célravezetőbb dolgokra összpontosíthatjuk. Ez nem beletörődés; csupán a belátása annak, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk (és nem is kell) megváltoztatni, és persze vannak olyanok is, amelyeket meg tudunk – ehhez azonban épp az elfogadás a kulcs, hiszen az igazi, pozitív változást mindig úgy tudjuk elérni, ha nyugodtan, ‘hideg fejjel’, tisztán cselekszünk.
Hogy könnyebb, szebb, nyugodtabb, békésebb, gazadagabb legyen az élet, bizalomra van szükség. Bíznunk kell az életben, más szavakkal az univerzumban, Istenben, a mindent irányító erőben, a Szeretetben, hiszen enélkül azt hisszük, hogy minden a mi vállunkon (vagy másén..) nyugszik, nekünk kell elrendeznünk a dolgokat, kitalálni a jövőt. Ez nem lehetséges. Ez csak oda vezet, hogy sohasem leszünk a jelen pillanatban, hiszen folyamatosan azon jár az eszünk, azon aggódunk, hogy mit kellene tenni, mit kellene elérni, miknek kell megfelelni stb. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy semmit nem lehet előre megtervezni, semmit sem kell tenni – csupán azt, hogy bízzunk az életben, hogy elrendezi a dolgokat, hogy olyan lehetőségeket ad, amelyekkel szívesen élünk, hogy olyan irányba mozog, amerre a szívünk mélyén mi is mennénk. És ha tényleg bízunk, így is fog történni.
Ahhoz pedig, hogy az igazi elfogadás megtörténjen, hogy ez a bizalom kialakuljon, el kell engednünk azon dolgokat, gondolatokat, amelyek nagyban befolyásolják az életünket. Lehetnek ezek erős vágyak, hozott viselkedési formák, minták, amelyeket talán még fel sem ismertünk – az első lépés, hogy tudatosítsuk ezeket magunkban, és engedjük el, ha lehetséges (előfordulhat, hogy előtte még dolgoznunk kell rajtuk, magunkon). Az elengedés nem szőnyeg alá söprés, épp ellenkezőleg: teljes tudatában kell lennünk annak, miről van szó, és hogy ez gátol bennünket, nem segíti a lelki fejlődésünket és úgy általában a boldogságunkat. Az elengedés néha nehéz búcsú, de szükség van rá; mint amikor egy nagy terhet lerakunk – ekkor felszabadul egy tér, amelyből rengeteg szép és pozitív dolog születhet meg.
“Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd.” És hogy ki az a “Te”, kinek az akarata legyen meg? Természetesen mi vagyunk ez a “te”, de nem a személyiségünk, a cselekvő ‘én’, vagy az elme – hanem a mindent átható Szeretet, Erő, Egység, Forrás, ahonnan jövünk és amik igazából vagyunk.
Szöveg és fotó: Füzi