Cogito, ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok. (Je pense, donc je suis.) A Descartes francia filozófustól származó megállapítás az emberiség talán egyik legnagyobb tévedése. A létezésünket a gondolkodáshoz kötő, vagy abból eredeztető vélemény, gondolat több szempontból is hibásnak tűnik. Persze Descartes sem csak úgy önmagától igaz állításként jelentette ezt ki – feltette, hogy ha bármi, amit érzékel, ami az elméjébe bejut, hamis, nem létező; akkor az, aki ezt gondolja, mindenképpen létezik, hiszen különben nem tudná ezt gondolni.
Megfordítva a kijelentést: ha nem gondolkodom, nem is vagyok? Értelemszerűen ez nem igaz; nincs szükség a gondolkozásra ahhoz, hogy létezzünk – és ez nem csak a kövekre, növényekre, állatokra, és ránk, emberekre érvényes, hanem minden létezőre. De ha maradunk magunknál, az emberi lényeknél, teljesen világos, hogy a gondolkozás nélküli, gondolatmentes állapotainkban (mélyalvás, ájulás, meditatív állapot stb.) is ugyanúgy létezünk, mint az elmetevékenység során. Sőt, maga a létezés mindenképpen megelőzi a gondolkodást – gondolkodás nincs létezés nélkül. Létezés viszont nagyon is van: meg tudjuk ezt tapasztalni anélkül is, hogy gondolkodnánk. Például ha leülünk csendben, és a létezésünkre koncentrálunk, nem követjük a felmerülő gondolatokat, akkor egy nagyon élő, vibráló létezés-élményben lehet részünk.
(Túl sokat) Gondolkodom, tehát.. nem vagyok a jelenben. Gondolkodom, tehát.. elmulasztom azokat a pillanatokat, amelyek megmutatják a létezés gyönyörűségét. Gondolkodom, tehát.. ahelyett, hogy megtapasztalnám az életet és a felmerülő jelenségeket, kategorizálok, elnevezek, összehasonlítok, megpróbálom megoldani az életet. De az életet nem megoldani kell, hanem megélni! Gondolkodni persze hasznos, szükséges is – számtalan esetben ez visz minket előre, ez biztosítja bizonyos mértékig a haladást. Viszont jó tisztában lenni azzal, hogy ez csak egy nagyon kis része az egésznek, a gondolkodáson túl nyílik ki igazán a világ.
A gondolatnak teremtő ereje van – de nem a parttalan, folyamatos, automatikus gondolkozásnak. Illetve annak is, csak az nem olyan dolgokat teremt, ami pozitív irányba visz minket… Ha az intuícióból, a végtelen térből, a tudatos jelenlétből születik meg egy gondolat, ami aztán közvetlenül vagy közvetve cselekvésre sarkall, ami “véletlenek” egybeesésével létrehoz valamit, ami valódi és pozitív akarattá nemesedik: az az igazi gondolat, aminek teremtő ereje van, ami egységben van a létezéssel.
Ne engedjük, hogy a gondolkodás felmagasztalásával, az elmetevékenység egyeduralkodóvá tételével, az intellektus dicsőítésével valami sokkal fontosabb elvesszen: kapcsolódásunk a mindenséghez, magunkhoz, másokhoz. A létezésnek nincs szüksége gondolkodásra, a szeretetnek nincs szüksége elmére, az értékesen élt életnek nincs szüksége intellektusra. És még ha nekünk szükségünk is van ezekre, nem ez a lényeg – a Lényeg mindezen túl van.
Szöveg és fotó: Füzi