A legelemibb és legfontosabb dolgok egyben a legegyszerűbbek is. Maga a létezés, mely talán mind közül a legalapvetőbb, tökéletesen egyszerű. Nem kíván semmilyen erőfeszítést senkitől – csak van. Mi is “csak” vagyunk. Ehhez nem kell semmit tennünk; létezésünk megkérdőjelezhetetlen és független egyéb körülményektől. Normál esetben testünk és elménk létezésének fenntartásához sincs szükség semmi bonyolult cselekedetre: a légzés folyamata automatikus, csakúgy, mint az összes szervünk, érrendszerünk, sejtjeink müködése. Az élelemmel biztosítjuk a test fennmaradását, és ha ez megfelelő, nincs is más teendő. Létezünk.
A létezésen belül az élet megélése persze ennél egy kicsit bonyolultabb. De itt is ugyanúgy igaz, hogy minél egyszerűbben élünk, minél inkább sallangmentesen, annál kevésbé veszünk el a “világ forgatagában”, ahol már nem is látjuk a lényeget, a legegyszerűbbet: a létezés szépségét. Hiszen minden, ami az élet során rárakódik erre a tiszta, eredeti, formanélküli létre, az legfeljebb hozzáadhat valamit (rosszabb esetben elvehet – elveheti a létezés tiszta érzését), de nem hoz létre semmi újat, semmi olyat, ami lecserélhetné ezt az egyszerűséget. Sajnos manapság az látszik, hogy elképesztő mértékben túlbonyolított minden, és így nem is meglepő, hogy míg az ember “átevickél” ezeken a nehézségeken, nem marad ideje az egyszerű dolgokra. Pedig ezen egyszerű dolgok összessége az Élet…
Megtapasztalni a lét gyönyörű mélységét, az igaz Szeretet mindent átható csodáját nem bonyolult; nem akkor jutunk el oda, amikor az élet útvesztőjében fáradságos és kemény munkával valahogy átjutottunk, és ezután még fogcsikorgatva küzdünk és óriási erőfeszítéseket teszünk, hogy végre mi is részesüljünk a valódi életből… Nem. Ehelyett, ha a bonyolult és kivédhetetlen szenvedésekkel teli élet kollektív gondolata által szőtt függöny mögé belesünk, megláthatjuk, hogy a Lényeg teljesen egyszerű. Mindig ott volt, mindig ott van, és ott is lesz mindig, “várva”, hogy meglássuk. Pedig ez a lényeg, ez a Valóság, ez a Szeretet, a Lét nem takargatja önmagát, nem bújik el előlünk – csak mi vagyunk vakok rá. Mert elfelejtettük, kik vagyunk; mert csak a rárakódott dolgokat látjuk, azt nevezzük életnek, és amíg el vagyunk foglalva a “társadalom” által kitalált és fontosnak bélyegzett dolgokkal, elmegyünk e lényeg mellett.
Próbáljunk hát megállni. Próbáljuk meg levakarni ezeket a rárakódott rétegeket, próbáljuk meg letisztítani, amennyire csak tudjuk – és egyszer csak ott lesz, mert mindig ott van, a maga csendes valójában, a maga természetességében, a semmit nem akarásában, az egyszerűségében. És ha megleljük, már nem is lesz annyira bonyolult semmi, mert már mögé látunk, már mi is az egyszerűségre törekszünk.
És nem az egyszerűség kedvéért; hanem magunk miatt.
Szöveg és fotó: Füzi