A megbocsájtás képessége nagyon fontos a “hétköznapi” életben és a lelki fejlődés útján is. Mindenki volt és vélhetően lesz is olyan élethelyzetben, szituációban, amikor megbánt valakit, amikor olyat tesz, amit később megbán – és természetesen az is előfordulhat, hogy őt bántják meg és ő lesz az “elszenvedője” egy nem egészen szívből jövő cselekedetnek. Az így létrejött helyzetet már nem lehet meg nem történtté tenni – de a kimenetelét, jó esetben lezárását nagyban tudjuk befolyásolni a hozzáállásunkkal. Ha megsértődünk, ha visszavágunk, ha büntetünk, akkor ugyanazon a negatív frekvencián maradunk, és tápláljuk a további nemkívánatos hatásokat, “olajat öntünk a tűzre”. Ehelyett sokkal bölcsebb (és persze néha nehezebb) a megbocsájtást gyakorolni.
Mindannyian hibáz(t)unk, mindannyian követ(t)ünk el olyan dolgokat, amelyek kifogásolhatóak – ez nem jó indok arra, hogy folytonos sértettségben, a másik okolásában, végeláthatatlan csatározások közepette éljük az életet. Ha képesek vagyunk őszintén megbocsájtani a másiknak, másoknak, akkor ez egy sokkal magasabb frekvenciába helyezi a szituációt, ami mindkét (vagy több) félre nagyon pozitívan hat, és az eredeti “probléma” teljesen eltörpül az így létrejövő jó érzés mellett. Ez a szeretet egyik csodálatos megnyilvánulási formája. Hiszen a szeretet nem bírál senkit, nem ítél el senkit, nem büntet senkit. Honnan lenne hát nekünk felhatalmazásunk arra, hogy másokat bíráljunk, elítéljünk, megbüntessünk?
Ha folyamatosan mások cselekedeit minősítjük, hibáit lessük és ítélkezünk, a lehető legrosszabb úton járunk. Magunk helyett másokkal törődünk, és azt is a lehető legnegatívabb formában. De ha ezt észrevesszük, könnyen javíthatunk a hozzáállásunkon: figyeljünk magunkra, nézzünk befelé. Próbáljuk meglátni, miért zavar minket az adott válasz, az adott tett – önmagában minden semleges, ahogyan mi fogadjuk be és teszünk hozzá pozitív vagy negatív előjelet, az dönti el, hogyan viszonyulunk bármihez is. Mások szavait és tetteit könnyű megítélni; a saját megnyilvánulásainkat és cselekedeteinket tudatosan megfigyelni és magunkban értékelni már nehezebb munka. De csak ennek lehet gyümölcse.
Bocsássunk hát meg mindenkinek, aki vétkezett ellenünk; bocsássunk meg mindenkinek, aki hibázott; bocsássunk meg a hazugságokért, a megtévesztésekért, a kellemetlen megjegyzésekért – mert ez a jó példa a másiknak, a többieknek, ez visz minket előre.
És talán ami a legfontosabb: bocsássunk meg magunknak.
Szöveg és fotó: Füzi