Az élet szentség. Minden, ami teremtett, szent. És minden teremtett. Mi, emberi lények is. A szentség nem egyenlő a szenteskedéssel, ájtatoskodással. Azok csak felvett viselkedési formák. Attól senki nem lesz szent, hogy úgy tesz. Attól szent, hogy teremtett. Attól szent, hogy felismeri mindennek a szentségét, mindenben a szentséget.
Ez viszont nem azt jelenti, hogy folyamatosan, idült mosollyal az arcunkon, imákat szórva kell fel-alá járkálnunk. Bőven elég, ha tudjuk legbelül, és ennek megfelelően cselekszünk. Annak megfelelően viseltetünk mások iránt, hogy ők is a szent teremtés részei. És a mások nem csak emberek, hanem állatok, növények, minden élő és élettelen létforma, az egész megnyilvánult világ. Ha úgy állunk hozzá az élethez és mindenhez, hogy nem akarunk senkit és semmit bántani, ha csak a jó szándék vezérel minket, akkor tudatosan vagy tudat alatt, de adózunk az élet szentségének oltárán.
Természetesen itt a Földön, a dualitásban, ahol megkülönböztetünk jót-rosszat, szépet-csúnyát, igazat-hamisat, istent-embert, nem mindig könnyű látni a szentséget a “rosszban”, a “csúnyában”, a “hamisban”, az emberben… De ott van! Mindenki valamiért olyan, amilyen; minden valamiért olyan, amilyen. Minden szituáció, minden időszak, minden közösség, minden társadalom valamiért alakult úgy, ahogyan. A hozzáállásunk dönti el, hogyan viszonyulunk hozzá, mit hozunk ki belőle, hogyan változtatjuk meg, vagy lépünk ki belőle, esetleg hozunk létre valami teljesen újat. Hiszen mi is teremtők vagyunk.
Szinte életünk minden pillanatában teremtünk valamit, gondolatokkal, szavakkal, tettekkel. Reakciókkal, a mások felé irányuló viselkedésünkkel, az élet által teremtett helyzetekre adott válaszainkkal. Teremthetünk jót is, rosszat is. Ha tudatosabbak vagyunk, akkor van választásunk. És ha van választásunk, akkor van felelősségünk is. Felelősek vagyunk azért, hogy választásainkkal, döntéseinkkel, hozzáállásunkkal milyen világot teremtünk önmagunknak, és mindannyiunknak. Nem állhatunk félre, hogy én úgy sem tehetek semmit, hiszen egyedül vagyok. Egymagában mindenki egyedül van. De a sok egyedül lévő ember már nincs is egyedül: együtt vagyunk. Ha ugyanazt akarjuk, ha egy jó világot szeretnénk látni, kevesebb szenvedést, kevesebb erőszakot, kevesebb könnyet és több mosolyt, örömet, boldogságot, akkor kezdjük azzal, hogy mi ilyenekké válunk. Sokszor az is elég, ha elgondoljuk, milyennek szeretnénk látni a világot, mit kívánunk embertársainknak, az állatoknak, és minden lénynek.
Lássuk meg, hogy minden szentség. Akkor megértőbbek leszünk, elfogadóbbak leszünk. Minőségibb életet tudunk élni, ahol saját boldogságunkat nem kizárja, ha valaki “még boldogabb”, hanem erősíti. Minél több ember él harmóniában, annál nagyobb az esélye, hogy idővel mindenki harmóniában éljen. Együtt mozogva, lélegezve a mindenben benne lévő Szentséggel.
Szöveg: Füzi
Fotó: Brigi