Kik vagyunk?
A nevem Füzesi Péter, és amióta elkezdtem gondolkodni a világról, azaz 11-12 éves korom óta, éreztem, hogy valami nincs rendben. Azt éltem meg, hogy igazából nincs értelme semminek, a világ szörnyű és gonosz, de ezzel együtt hittem, hogy kell lennie valaminek, ami az élet értelme, célja, amiért itt vagyunk. Ezt egészen 34 éves koromig nem sikerült megtalálni; így hosszú évekig a lázadás, a kívülállóság, a “sorba-be-nem-állás” jellemzett leginkább. Ennek ellenére, elsősorban a szülőknek való megfelelés, és az “úgysincs más út, amin járni lehet” képzete miatt azt tettem, amit a “társadalom” elvár: két diplomát szereztem, a másodikat a jogi egyetemen; aztán pedig egy banknál kezdtem dolgozni, először a call centerben (ami azért talán szemlélteti, hogy igazán mégsem álltam be a sorba). 🙂 De a tíz évben, amit ott töltöttem, lépkedtem felfelé a ranglétrán, ahogy azt “illik”; és noha mindig tudtam, hogy nem szeretnék a nyugdíjig dolgozni, főleg nem egy bankban, nem történt semmi olyan, ami megingatta volna ezt a fennálló állapotot.
Ám egy két évig tartó, nagyon nehéz, “divatos” szóval depressziósnak is nevezhető periódus után valami történt belül, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni a magam számára sem; csak azt éreztem, hogy ok nélkül jobban és jobban vagyok, és belső világomban egyre inkább megváltoztak a dolgok. Egyre mélyülő nyugalmat éreztem, és a külső körülmények mindinkább relatívvá váltak: nem érintettek meg többé olyan hevesen, mint általában. Egy szikra gyulladt fel bennem. Csak pár hónapra rá találkoztam a spiritualitással; előtte semmi közöm nem volt hozzá, vallásos sem voltam. De onnan kezdve az életem gyökeres fordulatot vett, aminek külsődleges hatásai is voltak: felmondtam a munkahelyemen, eladtam a lakásomat, és a dolgok, amelyek iránt addig érdeklődtem, elvesztették jelentőségüket.
A következő évben találkoztam lelki tanítómmal, mesteremmel, Quentin-nal (ejtsd: kantan) egy budapesti találkozón, ahol igazán mély megélésben lehetett részem; majd azt követően többször jártam a köré “épült” közösségben Órgivában, Dél-Spanyolországban, hosszú heteket-hónapokat töltöttem ott, majdnem egy évig ott is éltem. Itt élhettem meg a közösség erejét és szépségét, a belső munka felszabadító voltát és néha nehézségét, a lelki élet egyszerű gyönyörűségét.
Az élet végül visszahozott Magyarországra, de akkor már nem tudtam elképzelni a budapesti életet, így egy kis észak-magyarországi falu, Márianosztra külterületi részére költöztem néhány lépésnyire az erdőtől, a Börzsöny ölelő vonulatai közé, egy kis faházba. A belső munka nem ért teljesen véget, de az élet soha nem lehet már negatív, nehéz, szenvedéssel teli, mivel az a belső változás, ami immár nyolc éve zajlik, elhozta a nyugalmat, a szinte folyamatos belső békét, aminek köszönhetően megélhetem az Egységet, az egyszerűséget és a bizonyosságát annak, hogy a Valóságban mind egyek vagyunk, és a Szeretet nem különbözik tőlünk.
16 éves koromban átéltem az első pánikrohamomat és elkezdődött nagyfokú szorongásom, amely éveken át minden napomat meghatározta, lekorlátozta. Ekkor kezdtem el először válaszokat keresni. Kezdetben csak próbáltam megfejteni, mi történik, mi baj van velem. A szorongás beszűkített, majd megnyitott, felemésztett, majd szabaddá tett, és bár azóta is megélem a hullámvölgyeket, már minden esetben ott van a szabadság érzete, a fény, ami mindennél erőteljesebb, még a legnagyobb hullámoknál is.
Sosem voltam egy extrovertált személyiség, inkább a csendes megfigyelő, de a folyamatos szorongás és pánik még inkább befelé fordított. Miközben folyamatosan távolodtam el a külvilágtól, egyre közelebb kerültem a belső világomhoz, ami eleinte zavaros és idegen volt, de idővel tisztult és egy olyan hely lett, ahová bizalommal fordulhattam a zajos, ingergazdag külvilág elől.
A szorongásommal egyidejűleg intenzív és mély dühöt éltem meg a társadalmi rendszer és a normák ellen. Korlátozottságot és elnyomást éreztem. Mindent megkérdőjeleztem, és bár szavakba önteni nem tudtam ezt a rengeteg megélést – mert sokkal inkább egy intuitív helyről éreztem a dolgok abszurditását – így csendben, rengeteg sírással szabadítottam fel ezeket az energiákat. Már nem csak az érdekelt, hogy mi történik velem, hanem hogy ki vagyok én egyáltalán és mi ez az ‘élet’-nek hívott dolog?
A pszichológiai, önismereti és vallási könyvek picit közelebb vittek a megértéshez, de igazi felismerést mégsem hoztak, kérdésekből pedig még több lett és éreztem, hogy csak egy szeletét látom az egésznek, én pedig az egészet szerettem volna, ahol minden körbeér.
20 évesen leemeltem Mooji – A vagyok előtt című könyvét a polcról és még mielőtt belelapoztam volna, egy kedves, meleg érzés öntött el. Annak ellenére, hogy szinte semmit nem értettem a könyvből, valami olvastatta velem és magamba szívtam minden – a szavak mögött rejlő – jelentést, bölcsességet. Éreztem, hogy ez egy nagyon különleges könyv. Sosem tapasztalt biztonságot, békét és megnyugvást éreztem miközben olvastam. Az elmém nem tudta megragadni a mondatokat, de a lelkem minden részletében érezte a megértést, a megérkezést.
Pár évvel később találkoztam Bogival, aki nem csak jelenlétével, de jógaóráival is segített elmélyülni és segít azóta is. Általa ismertem meg Quentin-t és a közösséget. Már az első személyes találkozásom Quentin-nal elindított egy belső folyamatot, az első közösségi elvonulásom és tanításainak befogadása pedig fokozatosan nyitottak meg további kapukat a valódi természetem megismeréséhez.
Az évek alatt megtapasztaltam, hogy csak én tudok teret adni annak a támogató, megtartó jelenlétnek, ami folyamatosan jelen van a maga csendjével, békéjével, szeretetével és meghúzódik az állandóan változó, történésekben gazdag mindennapok mögött. Igyekszem nem csak kapcsolódni, de benne is maradni ebben az állapotban, hogy közvetlenül töltekezhessek, ezzel táplálva másokat is. Ez nem mindig egyszerű, de a jóga, az elcsendesedés, a természet és a hasonló belső világot megélő emberek jelenléte nagy segítség.
Az elmúlt évek folyamatos tapasztalásai a “Ki vagyok én?” és a “Mi az élet?” kérdéseket is átformálták “Ki nem vagyok én?” és “Mi nem az élet?” –re. Egyre közelebb és közelebb kerülök önmagamhoz, ez pedig nagyon hasonló ahhoz a helyhez, amit befelé fordulva találok. A kettő eggyé olvad. Én vagyok ez a béke, csend és szeretet. A mozdulatlanság, ami csak van.
Bogival és Tomtommal nagyon szoros a lelki kapcsolatunk, és noha jelenleg fizikailag több ország választ el minket mindkettőjüktől, fontos “részei” a Közösségnek.
A nevem Huszár Boglárka.
30 éves koromig egy banki, jól strukturált rendszerben dolgoztam, formailag egy kicsit rabja voltam a társadalomnak. Belül azonban mindig mozgatott valami, és nyitott voltam mindenre, ami ebben az életben megtörténhet, noha nem volt semmiféle spirituális ismeretem.
2015-ben egy erős hívást éreztem, hogy elkezdjek jógázni. Ebben az évben kellemetlen időszakon mentem keresztül. Számomra ez a lépés egy mérföldkő volt. Olyan ajtókat nyitott meg bennem, amelyek – bár tudatosan nem tudtam, hogy ez történik – megnyitották a szívemet. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy önkéntelenül együtt mozogsz az élettel, minden apró tetted szeretetből fakad, és ez pontosan a jó, megfelelő irányba visz Téged.
Ez a belső folyamat vezetett el egy gyönyörű, mély lelkű emberhez, aki sokat segített meditációkon keresztül, és aki megismertetett Quentin Disneur-el, egy francia spirituális tanítóval, akit a mesteremnek tekintek, és aki azóta is kísér az utamon. 2 és fél éven át abban az áldásban részesülhettem, hogy Quentin jelenlétében élhettem és dolgozhattam egy francia közösségben, a spanyolországi Órgivában. Ez a pár év egy egyben nehéz, és ugyanakkor csodálatos lelki fejlődési folyamat volt, ami – bár más formában – de ma is folytatódik.
Quentin tanításain keresztül intuitív módon, folyamatosan mélyítem el jóga tapasztalataimat, és ezt szeretném továbbadni jógaórák és meditációk során, mert úgy érzem, ebben a formában adhatok valamit a világnak, és az embereknek, hogy megnyissák szívüket, és felfedezzék belső szépségüket.
Jelenleg Spanyolországban, a hegyekben élek kis családommal, Stephen-el és Rose-al, és szabad időmben jógát oktatok magyar, angol, francia és spanyol nyelven.
Füzivel, Birigivel és Tomtommal különböző munkák során ismerkedtem meg. Azok a munkák már nincsenek meg, de a kapcsolódásunk örök. Életutunk egy irányban halad, mert a közös munkánk a tiszta szeretetből fakad. Ebből a tiszta szeretetből született meg ez a gyönyörű közösségi tér, a Világpor, amelyért örök köszönet Füzinek és Briginek. Leld benne örömed és csendedet. ♥
A Bogi által tartott egyéni jóga órákról részletesen itt olvashatsz.
Kapcsolódj
Sziasztok, az én nevem Tomtom. 🙂
“Mi értelme megszületnünk, ha úgyis meg kell halnunk?” – kérdeztem szüleimet, amikor kisgyerek voltam. Mindig is az ehhez hasonló, élet nagy kérdései foglalkoztattak leginkább. Szerencsére az utam során sok olyan különböző közegbe kerültem, ahol mások is hasonló cipőben jártak. Gyerekként a családomnak köszönhetően korán betekintést kaptam a keleti filozófiák, elsősorban a jóga világába és nézőpontjába. Ekkor hallottam először olyan koncepciókat, hogy “mi mind egyek vagyunk”, vagy hogy “a világ az csak egy illúzió”. Belül egyből éreztem, hogy ez mind igaz és mélyen megérintett sok minden, amivel ekkor találkoztam.
Később, ahogy a hagyományos oktatási rendszer keretei között cseperedtem, egy ideig előtérbe került az egóm identitáskeresése, illetve az anyagi világban való eligazodás. Az egyetemi tanulmányaim végén azonban valami megváltozott bennem és ekkor már tudtam, hogy többé nem tudom a társadalom, illetve a családom által elvárt tradicionális utat folytatni. Sok mindent más szemmel kezdtem el látni és tudtam, hogy ha igazán boldog szeretnék lenni, akkor a belső hangomat kell követnem. Ezen hang követésének köszönhetően ismerhettem meg Bogit, Brigit és Füzit is és csöppentem a Világpor születésének közelébe.
Mindig is éreztem, hogy azért vagyok ezen a bolygón, hogy amilyen módon tudok, segítsek a körülöttem lévő embereknek. Ez az évek során sok különböző formát öltött és az is világossá vált, hogy a forma nem is számít. Ami igazán fontos, az a belső indíttatás és szándék, ahonnan cselekszünk.
Kíváncsian várom, hogyan fog kibontakozni életem további része, milyen szerepet tudok betölteni a Világpor életében, és persze, hogy Veletek is találkozzak. A legjobbakat kívánom Nektek addig is. 🙂
Vízió
2021 augusztusában egy vízió jelent meg, mely számomra (Füzi) egy világos kép volt, de még nem materializálódott a szavak és a cselekedetek szintjén – amolyan “életcél”, segíteni összehozni azokat az embereket, akik nyitottak a lelki életre, a spiritualitásra, akik éreznek valamit magukban és/vagy a világban, akik változtatni szeretnének, de talán nem mernek. Az erre fogékonyaknak felnyitni a szemét nem pusztán arra, hogy másképpen is lehet élni, mint ahogy a “társadalom” kialakította és elvárja, hanem arra is, hogy bizonyos értelemben csak másképpen érdemes. Megismertetni minél többekkel a létezés mélyebb valóságát, segíteni az emberek tudatosságának emelését, a közösség tagjainak útját önmaguk megtalálása felé. Közösen felfedezni mindenkiben azt, amiben egyedi, amit talán egyedül nem veszünk észre magunkban, amivel segítségére lehetünk másoknak, ami kibontatkoztathatja személyes utunkat a világban.
Mivel Brigivel ugyanazt éljük meg, nem volt kérdés, hogy közösen folytatjuk ennek a víziónak a megvalósítását. Mára egyre konkrétabbá válik a forma, ennek egyik aspektusát épp most olvasod 🙂 Az első lépés egy közösségi tér megnyitása volt a XIII. kerületben, ahol találkozókat tartunk (lásd Programok). A honlap elkészültét követően a facebook oldal, az instagram, majd a Youtube csatorna tartalommal való megtöltése (a lejátszási listák fülön már most is találsz valamit) 🙂 , később pedig egy márianosztrai elvonulási központ létrehozása a cél, melyek reményeink szerint mind azt szolgálják, hogy létrejöhessen egy összetartó közösség. Az igazi közösség elfogad, megért, támogat, erőt ad, önbizalmat épít és lehetőséget teremt arra, hogy minél inkább közel kerüljünk igazi önmagunkhoz.