A tudatosan élt élet egyik alappillére, hogy a jelenben legyünk. De mikor is van ez a jelen? Ha megnézzük az idő fogalmát, azt a múlt – jelen – jövő hármasára tagoltan értelmezzük. A gondolkodásunk legnagyobb részét a múlt és a jövő teszi ki; a múlton rágódunk, nosztalgiázunk, a régi sebeinkkel/lelki sérüléseinkkel foglalkozunk, avagy a jövőt tervezgetjük, aggódunk dolgok be- vagy be nem következésétől, boldogságunkat az elképzelt, megálmodott eseményektől tesszük függővé. És ott van a jelen idő, amely még nem múlt el, és ami nem majd egyszer eljön – de még ebben is ott van az időbeliség. Az igazi jelen, az “itt és most” megnyilvánulása nem kötött sem időhöz, sem térhez: az most van, ebben a pillanatban, és örökké “tart”. Hiszen a múlt a jelenben nem létezik: ha gondolunk is rá, ha utalunk is rá, ha az onnan hozott nehézségeket/szép élményeket felelevenítjük, vagy érezzük a “súlyát” – az is most van. Nem kerülünk vissza valamilyen régi időállapotba, hanem a jelenben éljük meg a “múltat”.
Tovább menve: a jövő “még kevésbé” létezik, mint a múlt. A jövő csak az elménkben él; sóvárgó, tervezgető, aggódó, reménykedő gondolatok, vágyakozások, félelmek formájában. Amikor “eljön” a jövő, akkor már ismét csak jelen van, mindig. A jelenben tudunk kezdeni valamit bármilyen helyzettel; sem a múltban, sem a jövőben nem tudunk cselekedni. Persze a materiális világ megköveteli tőlünk, hogy néha tervezzünk, hogy adott esetben rápillantsunk az órára vagy a naptárra – de ezt is a jelenben és a jelenből tesszük. Viszont ha arra “használjuk” a jelenünket, hogy folyamatosan a jövőbe vetítsük ki az életet, és a boldogságot a jövőben majd bekövetkező dolgoktól várjuk, akkor elmegy mellettünk az élet. Mert bár lehetnek céljaink, de nem azok elérése hozza el az igazi megelégedettséget, hanem az oda vezető út, amit lépésenként a mostban teszünk meg.
Mindent, amihez érzelem fűz, amihez gondolat kapcsolódik, amihez így vagy úgy viszonyulunk, legyen az a múltban, vagy a jövőben, a most pillanatában érzékelünk. Most van hatással ránk. Ezért a jelenben, ami nem időhöz kötött, nincs sem múlt, sem jövő. Ha bármit meg szeretnénk változtatni, azt most tehetjük meg: ha megküzdünk egy múltbéli traumával, az a jelenben zajlik; ha valamilyen módon megalapozzuk a jövőnket, azt is most tesszük.
A jelenlétnek ereje van, sőt, abban van az egyedüli erő. Ha nem hagyjuk kitenni magunkat a gondolatok szüntelen áramlásának, hanem figyelemmel vagyunk arra, ami van (és nem arra, amit az elménk akar elhitetni velünk), ha nem a berögzött szokásaink, viselkedési normáink, tudattalan reakcióink irányítanak minket, akkor feltárul az élet igazi szépsége, egysége, és boldogok leszünk a mindenkori jelenben, függetlenül a múlt lezárult és a jövő elképzelt történéseitől.
Amennyiben mélyen megértjük, hogy csak a most létezik, és hogy az egész létezés ebben az örök pillanatban zajlik, akkor közelebb kerülünk az élet egészéhez, a nagy összefüggő Léthez, a Valósághoz. És persze ezzel igazi Önmagunkhoz.
Szöveg: Füzi
Kép: Brigi
Köszönöm ezeket a felemelő és igaz gondolatokat. Én mindig azzal küzdök,hogy ne cikázzanak az agyamban folyton folyvást a gondolatok. Valóban az itt és MOSTban kell élnünk. Megélnünk létünk napjait. Ezt tanitani kellene! 😊 Köszönöm Nektek.
Nem könnyű mindig a jelenben lenni, de fontos törekedni rá. Ha már azt észrevesszük, hogy nem sikerül, az is nagy eredmény 🙂
Persze a Valóságban akkor is a most-ban vagyunk, ha épp elmerültünk a gondolatok óceánjában, csak nem tudunk róla; nem érzékeljük a mindig itt és most jelen lévő Valóságot. De ha próbálunk minél többször tudatosan figyelni befelé, észrevenni a gondolatok folyamatos áramlása közepette azt, hogy ezek nem mi vagyunk, és meg tudjuk látni azt, hogy ezek a gondolatok csak jönnek és mennek: akkor felfedezhetjük azt is, hogy van, ami állandó. A “háttérben”, mélyen belül, ott van a csend, a mozdulatlanság, a tiszta létezés. És ez az állandóság, csend, mozdulatlanság, létezés mi vagyunk.
Köszönjük a hozzászólást! 🙂