Egy Jüan nevű szerzetes azt kérdezte:
– Mester, teszel-e valami komoly erőfeszítést, hogy gyakorold az Utat?
– Igen – mondta Huj-haj.
– Mit?
– Ha éhes vagyok, eszem; ha álmos vagyok, alszom.
– Hát nem ezt tesszük mindnyájan?
– Nem bizony.
– Miért nem?
– Ha esztek, közben száz dolgon jár az eszetek, és ha aludni tértek, ezer gondolattól terhes az elmétek – mondta Huj-haj. – Hát ezért nem.
A fenti rövid Zen buddhista történet jól rávilágít arra, hogy mit jelent az “úton járni”, a jelenben lenni, ébernek lenni, adott esetben meditatív állapotot elérni meditáció nélkül. Többek között akkor vagyunk tudatosak, akkor vagyunk igazán jelen, ha nem a gondolatok örökké örvénylő forgatagában csapódunk ide-oda, hanem megéljük az adott pillanatot, éber figyelemmel viseltetünk magunk és környezetünk felé egyaránt, és arra koncentrálunk, amit éppen csinálunk (vagy nem csinálunk). Hétköznapi szituációban ez bármi lehet: a munkánk, ami ha esetleg monoton, még jobb lehetőség arra, hogy csak oda koncentrálva kizárjuk a gondolatokat; főzés közben, várakozáskor, sétálva, ülve egy padon, egy beszélgetés alkalmával – mindig ott a lehetőség, hogy teljesen átadjuk magunkat annak, amit csinálunk, így megéljük a ‘most’-ot, mint az egyetlen igazán létező időállapotot.
Érdemes megfigyelni, hogy milyen helyzetben érezzük magunkat elégedettnek, boldognak, és milyen szituációk azok, amelyek idegesítenek, kényelmetlenek és legszívesebben menekülnénk onnan. Ha jobban a mélyére ásunk, megláthatjuk, hogy soha nem maga a szituáció a “főbűnös” – az is lehet persze befolyással, de leginkább az elménk, a gondolataink nyomják rá a ‘jó’, ‘boldogságot okozó’ és a ‘rossz’, ‘fölösleges’ stb. bélyeget az adott helyzetre. Hiszen például ha fél órát kell várakoznunk valami miatt, akkor ez lehet egy szörnyen unalmas, elvesztegetett idő (ebben az esetben lassabban is telik persze..), és lehet egy jó alkalom arra is, hogy csak szemlélődjünk, úgysincs más dolgunk, megfigyeljünk olyan dolgokat, amelyekre máskor “nincs időnk”. És ugyanúgy, nézhetünk befelé is – először is megpróbálva felkutatni, hogy igazából mi okozza azt a stresszt, dühöt, unalmat stb., amit a várakozás hatására érzékelünk. Ha ezt meg tudjuk figyelni, gyakorolhatjuk innentől bármilyen helyzetben: ne merüljünk el az adott esemény okozta gondolatmenetekben, negatív érzésekben, hanem próbáljuk csak megfigyelni, elfogadni, és elengedni ezeket.
És ha ez sikerül, már jobban tudunk arra koncentrálni, ami épp történik, amit éppen teszünk, és nem a múlton, vagy a jövőn járnak a gondolataink. Ez két okból is fontos: egyrészt úgy tudjuk a leginkább figyelmesen csinálni azt, amit csinálunk; másrészt ilyenkor vagyunk közelebb igazi önmagunkhoz.
“Ha éhes vagyok, eszem; ha álmos vagyok, alszom.” Egy másik szempontból nézve gondolhatnánk azt is, hogy az élet nem ilyen egyszerű, avagy együgyű. Hiszen az egyszerű ember mást sem csinál, mint eszik, iszik, szaporodik, alszik. De a lét gyönyörűsége, hogy mindig minden körbeér, [nem pontszerűen és egyenesekkel írható le, hanem szférikusan, kör, illetve gömb formában (gondoljunk csak például a bolygókra és Da Vinci híres, kitárt karú férfit körben ábrázoló “misztikus” rajzára)], így az az ember, aki a tudatosság egy magasabb fokán “áll”, tudja és érti, hogy nem a cselekedetek jelentik egy emberi lény alapértékét, így teljesen megfelelő az, ha “csak” létezik és közben eszik, alszik stb. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem csinál semmit; csupán annyit jelent, hogy nem ragaszkodik a cselekedetekhez és azok eredményeihez.
Így “végkövetkeztetésként” megállapíthatjuk, hogy amennyiben ha éhesek vagyunk, akkor eszünk, és ha álmosak vagyunk, akkor alszunk, illetve bármit csinálunk, azt odafigyelő tudatossággal tesszük, akkor segítjük magunkat (és másokat is) az Úton járni…
Szöveg: Füzi
Fotó: Brigi